Vágjunk is bele, mit tud ez a társasjáték. A Focifogadás alapjában véve egy focimeccs jól sikerült, ötletes modellezésére épül. Van egy focipályánk, amely öt sávra van osztva: vendég csapat kapuja, vendégtérfél, középpálya, hazai térfél, hazai kapu. Mindegyikhez tartozik egy-egy pakli, amiben kétféle színű kártya van: piros (hazai) és kék (vendég). Ezekkel tudjuk irányítani a játékot.

De hogyan is? És miért?

A játék természetesen a középpályán kezdődik, innen indítjuk útjára a labdát, ami mókás módon egy 12 oldalú dobókocka… Hogy miért mókás? Adja magát a párhuzam: egy fekete-fehér test, amit ötszögek alkotnak – akár csak a régi focilabdákat!

Persze a kockának ennél fontosabb szerepe is van. A meccs ugyanis úgy zajlik, hogy a soron lévő játékos húz kettőt az adott terület paklijából, és a kettő közül egyet kiválaszt, azt leteszi, hogy mindenki lássa, merre „gurul” a labda. Ha a labda épp a vendégcsapatnál van, a kártya kék fele érvényes, ha a hazaiaknál, akkor a piros. Vannak semleges, zöld lapok is, ezek persze mindig arra a csapatra vonatkoznak, akiknél a labda épp van.

És vannak olyan lapok, amelyeken az ötszögek határolta dobótest látható: ilyenkor a meccs további menetéről kockadobás dönt… Így a szabálytalanság súlyosságáról, a szöglet vagy a kapura lövés sikeréről a kocka (pardon! a labda) fog dönteni.

A játék címe: Focifogadás. És igen: mindez a pénzről szól. Azaz pontosabban a pééénzről. Ez ugyanis a játékban lévő focivaluta neve. Vagyis az egész meccsbefolyásolás arról szól, hogyan juthatok a többieknél több pééénzhez.

A játék elején mindannyian kapunk a kétféle fogadáskártyákból, többet is, hogy dönthessünk, merre is szeretnénk befolyásolni a dolgokat, illetve azért, hogy ne legyenek egymásnak ellentmondó fogadáskártyáink. Kétféle kártya van: az egyik típus az egész meccs eredményére vonatkozó fogadásokat mutat, míg a másik csoportban olyanok vannak, amelyek az 1. vagy a 2. félidőre vonatkoznak.

A fogadások nem csak az eredményre vonatkoznak vagy a gólarányra, hanem különböző eseményekre is: szögletek, sárga lapok száma stb. Félidőben, ha úgy érezzük, vállalásaink lehetetlenek, módosíthatunk rajtuk: kezdőtőkénk egy részének elköltésével lecserélhetjük egy-egy lapunkat.

A játék alkotói arról is gondoskodtak, hogy ne nyúljon a játékidő túl hosszúra. Amint a játéktér egy pakliját elhasználtuk, újra kell keverni, de közben az időmérő kocka is arrébb lép egyet. Sőt, ha valakinek jól állnak a fogadásai, akár húzhatja is az időt. Ugyanis a lapok között van passzolgatás, ami ugye nem fog az eredményen módosítani, de a valósághoz hasonlóan telik vele az idő – ilyenkor is léptetni kell az időjelzőt!

Hogy a szerencse szerepe kisebb legyen, az is a szabályok közé tartozik, hogy ha két ugyanolyan akciólapot húzunk, megmutathatjuk a többieknek, hogy lám, így jártuk, és húzhatunk újakat.

Élvezetes és szórakoztató ez a játék: ahogy lessük a többieket, ők merre irányítják az eseményeket, közben magunkban (esetleg a többiek megtévesztése céljából hangosan is) szurkolunk: jaj, csak be ne rúgja most, nekem jó lenne, remélem elrontja… Aztán a végén a megkönnyebbült sóhajtás és vigyor: nekem összejött a négy fogadókártyából ez, ez nem, mert más lett a végeredmény, aha, ezt buktam, mert nem volt piros lap, de sebaj, mert a gólarány viszont bejött… És utána leshetjük, a többieknek mi jött be, ki gyűjtött be több pééénzt.

De aki szeretné, fokozhatja a hangulatot: a „Bukméker” játékmódban már a „csapatok erősségét” is kalibrálni lehet, és a fogadáskártyákra szorzókat is teszünk, ami meghatározza, a tét hányszorosát kapjuk kézhez, ha bejön a fogadásunk. A fogadásokat nyíltan tesszük meg, de nem a saját lapjainkra, hanem amit a többiek választottak a csapatok erőssége alapján! Majd ezek után a fent leírt módon kell a meccset lejátsszuk.

Ha pedig szimplán a fogadás izgalmait akarjuk megélni, de kockázat nélkül, lebonyolíthatjuk igazi meccset nézve, barátainkkal közösen, s a tévé előtt együtt szurkolhatunk. Végül is az egészben a játék öröme a lényeg!