Ennek három oka van: az egyik a korszakalkotó 3D-s vasútmodellt, és egyéb, csak és kizárólag díszítő elemeket tartalmazó (úgymint kaktuszok, bölénykoponyák és narancsszínű, csúcsos természeti képződmények), és egyébként is nagyon csinos külcsín (igen, ilyenek ezek a westernjátékok, a síkból is kilövöldözik magukat), a másik az, legalábbis szerintem, hogy a hangulat páratlan, és a harmadik – talán a legfontosabb – a játékmechanika.

Arról van ugyanis szó, hogy mindenki egy-egy karakterrel utazik ezen a vonaton, amiben oda-vissza rohangálhat, felmászhat a tetejére, ott is szaladgálhat, lemászhat, ütheti, lőheti a többieket, ha a bunyó közben némi pénz vagy egyéb érték a földön landol, azt becstelen megtalálóként felmarkolhatja és így tovább. Az igazi csavar viszont az, hogy ezeket az akciókat nem akkor hajtjuk végre, amikor kigondoljuk, neeem, szépen előre eltervezzük a cselekvéssorozatot, és akciókártyákat helyezünk le, körönként egyet: így halmozódnak majd egymásra minden játékos akciókártyái, és ha végére ért a forduló, akkor ezeket végrehajtjuk. Ez addig átlátható és kis odafigyeléssel számolható – mivel azt is látjuk, hogy a többiek mit fognak csinálni –, amíg a vonat be nem hajt egy alagútba. Olyankor ugyanis megy a „scusi, scusi”: senki nem lát semmit. Tehát az akciókártyákat képpel lefelé rakjuk a halomba. Na, ez elég sok mindent meg tud kavarni. Aztán még a marsall is hátranéz a balhés utasok után, nekünk meg lehetőleg minél több pénzzel kéne kikeverednünk az akár 88 mérföld per órával száguldó vonatból.

De végül is mi olyan megkapó a vadnyugatban? Hogy a magam ura vagyok? Hogy a jó és rossz kiállnak szemtől szemben, és lőnek? A póker, a whisky, a szalonok, az ördögszekér, amit a szél görget? A bendzsó vagy a patkódobogás? Kinek mi. De akármi is, ezek között biztos megtalálja. (Oké, nincs bendzsó, de azt a YouTube-ról be lehet pöccinteni bármelyik gyöngyszem mellé aláfestő zenének…)