Minden játékos két-két karikát tesz az ujjaira – logikusan egy ujjra egy színből – , a hüvelyk kivételével. Egyikőjük felcsap egy feladatkártyát, amelyen különböző rendetlenségben a fenti négy színben játszó tárgyak láthatóak, java részük még egy számot is hordoz. A feladatunk most az, hogy kibogozzuk, melyik színű tárgyon szerepel az egyes. Ha megvan, abból a színből egy karikát sebesen át kell húzzunk a hüvelykujjunkra.

Amint ezzel megvagyunk, kereshetjük a kettes számot, színazonosítás, mehet a második karika is a hüvelykre, és kereshetjük a hármas számot. Így megy ez, amíg valaki a többieknél gyorsabban át nem teszi a feladatkártya szerinti számoknak megfelelő mennyiségű karikát legerősebb kéztoldalékára. Ha a színes karikák sorrendje valóban megegyezik a kártyán szereplők számok színének sorrendjével, a villámkezű és -eszű játékos megtarthatja a feladatkártyát. Akinek először sikerül ilyen módon hét lapot szereznie, az nyeri a játékot!

Aki számára ez így túl egyszerűnek hangzik, még biztos nem próbált sok partijátékot. Vicces, ahogy a játékosok a feladatkártya láttán jajgatva keresik az egyest, majd azt az ujjukat, amin az a szín van. Majd az elgurult gyűrűt. Majd a harmadik gyűrű után „Nem, nem is így van, hanem…” felkiáltással elkezdik lecsupaszítani hüvelykujjukat, miközben izzadva azt nézik, a többiek hol tartanak.

Nem reflex kell hozzá, hanem komoly agymunka: szürkeállományunk bioelektromos tevékenysége csúcsra van járatva, ahogy ezeket az „egyszerű” információkat megpróbálja párosítani. Atomjainkra esve szembesülünk azzal, hogy akárhány évet éltünk le, akármilyen ügyesnek hisszük magunkat, ez bizony kifogott rajtunk. Majd amikor a többiek összpontosítását meglátjuk, magunkra ismerünk, és nevethetnékünk támad…

De egy kis összpontosítással mindenki felveheti a kesztyűt, és jöhet a verseny, ki képes hamarabb összehangolni kezét-agyát!

A játékszabály olyat is javasol, hogy a karikákat ne az ujjunkra, hanem magunk előtt az asztallapra téve tároljuk, és onnan vegyük el az éppen szükségeset. Egy másik verzióban pedig az összes karikát egy kupacban tegyük az asztal közepére, hogy onnan válogathassa ki magának mindenki az éppen szükségeset. (Ezt a verziót érdemes pokrócon vagy szőnyegen játszani, ha nem akarjuk a földre menekülő karikákat kergetni.)

Akár baráti, akár családi körben szeretnénk egyet kötetlenül mulatni, a Rings up! kitűnő választás: könnyed és derűs szórakozás, ami mindenki számára rejthet kihívást. Külön nehézséget okoz egy idő után csak azt felfogni, hány gyűrűt kell átfűzzünk a többivel szembenálló ujjunkra, ugyanis van olyan kártya, ahol csak négy, de van olyan, ahol hét számot is meg kell találjunk. A kártyán szereplő tárgyak néha logikus rendben, máskor teljes összevisszaságban láthatóak, és míg a számok (többé-kevésbé) hasonló méretűek a kártyákon, addig a színeket reprezentáló tárgyak különböző méretben szerepelnek, ráadásul néha egymás előtt-mögött bujkálnak.

Arról nem is beszélve, hogy bár többnyire ugyanolyan tárgyakból van többféle színű, van jó pár kártya, ahol minden számnak egy teljesen más (egymással azért összefüggő) objektum ad otthont. Az én személyes kedvencem az a két alattomos lap volt, ahol nem arab számokkal jelezték a számokat, hanem dobókockákon, pöttyökkel…