A Vérfoci, azaz a Blood Bowl első verzióját 1987-ben dobták piacra Jervis Johnson szürkeállományának felhasználásával, a Games Workshop (GW) bábáskodása alatt. Az igazi sikert azonban csak két évvel később, 1989-ben könyvelhette el a második kiadás megjelenésekor, amikor is hazájában igen nagy népszerűségre tett szert. A világ meghódítása, és a játék mai formájának kialakulása a harmadik, 1994-es kiadáshoz köthető. A siker oka többek között az volt, hogy a társasjátékhoz képest viharosan gyorsan terjedt és roppant összetartó, nemzeti határokon átívelő játékosbrigád alakult ki köré. Aztán ahogy változtak az idők a GW háza táján, az összes „Specialist Games”-be tartozó remek kis játékot hagyták kimúlni, mivel a három nagy terepasztalos stratégiai játékhoz képest (Warhammer Fantasy, Warhammer 40k, Lord of the Rings) nem hoztak elég bevételt. Ezek után csak nagy nyögvenyelősen jelent meg majd tíz évvel később a negyedik kiadás, ám ezt sem követték újabb figurák, újabb nagy hullámok, csak a rajongók lelkesedését igyekezett szégyenteljesen kevés energiabefektetéssel megcsapolni a GW. Pedig volt mit.
Értem hogy fasza, de mi ez?
Egy olyan gyűjthető - és alakítható - figurákkal felturbózott társasjáték, amely vegyíti a hagyományos társasjátékok és a terepasztalos stratégiai játékok legjobb elemeit.
A szabályokat az amerikai foci, a rugby és egy gladiátoraréna egyvelegéből alkották – ahol a nézők közé bekerülni néha halálosabb, mint egy rád rontó troll talpa alá. A játék pörgős, vicces, sok taktikai döntés igényel, és mégis elég véletlen van benne, hogy ne lehessen mindent előre eltervezni. Az alapszabályok roppant egyszerűek, ám rengeteg apró, roppant hangulatos - akár kihagyható – kiegészítőt használhatunk hozzá, amik egy olyan egyedi ízt adnak neki, amit évek múlva is ott érzünk majd a szánkban. Cheerleader lányok, különleges, akár robbanó labdák, kispadon ülő varázslók, vagy épp egy a pályára becsalt láncfűrész mind fordíthat a meccs sorsán – ráadásul minden csapatnak saját, hozzá illő opciói vannak, ami tovább növeli a hangulatot.
A vérfoci másik különlegessége, hogy játszhatunk „szezon” módot, amivel minden egyes meccsünk kihat a következőkre. Itt a játékokért járó pénzből tudjuk bővíteni a csapatunkat, vehetünk számtalan kiegészítőt, sztárjátékosokat, és a játékosaink fejlődnek - ám le is sérülhetnek, vagy meg is halhatnak egy rosszul sikerült szerelés után. A csapatmenedzselés pedig egy olyan dolog, amitől még inkább rákattanhatunk a játékra. Gyakoriak a hivatalos és nem hivatalos versenyek egyaránt, ahol az alapjáték és a szezon egyfajta keverékét élhetjük át, egy nap akár 3-4 meccset lejátszva.
Minden figurának 4 értéke (és pár képzettsége) van: mozgás, erő, ügyesség, páncél. A játék kétfajta 6 oldalú (és ritkábban egy 8 oldalú) dobókockát használ. Ha képességpróba áll fenn, akkor a sima kockán van a szerep, azonban ha erőszakosabb dolog (szerelés, vagy földön rugdosás) történik, akkor jön előtérbe a speciális kocka. Minél nagyobb erőfölénybe vagyunk annál több kockával dobunk, és ki kell választanunk az egyik dobott kocka eredményét: ez lehet feldöntés, ellökés, ezek kombinációja – vagy épp az, hogy mi esünk hasra. A játék 2 félidőből, és minden félidő 8 körből áll, ahol mind a 11 játékosunkkal 1-1 cselekedetre van lehetőségünk - azonban a körünknek azonnal vége van ha elveszítjük a labdát, vagy ha egy játékosunk feldől. A végső cél minél több gólt, azaz touchdownt szerezni - ám ez sokkal könnyebb, ha az ellenfél játékosainak többsége félholtan fekszik a földön. Természetesen minden faj más taktikát követ: míg az orkok az ellenfél szétmorzsolásában jeleskednek, addig az elfek mások feje felett átszaltózva törnek a záróvonal felé.
