Minden játékos két túlélővel kezd, és ez a kis csapat a játék folyamán akár bővülhet is… ám valószínűbb, hogy csökkenni fog. Ezek mellé jár még 3 akciókocka, néhány lapnyi kezdőfelszerelés (pár konzerv, esetleg gyógyszerek vagy egy kis benzin) és egy titkos cél. Mert bár túlélni együtt kell, azért mindenkinek van egy saját kis célja… kinek kevésbé ütközik a csoportérdekkel, kinek jobban (ha akad egy áruló, na, ő erősen az utóbbi csoportba tartozik).
Túlélés, túlélés. Utaltam már rá, hogy nem lesz olyan egyszerű, igaz? Kezdjük is rögtön a fekete levessel: karaktereinkkel akár egyetlen dobás is végezhet ebben a játékban… NE, ne, ne, ne! Ne tekerj el, ez jó! Elmondom, miért:
A játékban a szerencse nyilván nincs nullára csökkentve: kártyákat húzunk, és már a doboz kibontásakor szembe tűnik egy nagy marék dobókocka. Na, ezek akciókockák, amikkel először dobunk, aztán elköltjük őket különböző akciókért, amelyekhez vagy szükség van egy adott értékre, vagy nem. Ergo a kidobott kockák erőforrásokként működnek, és mindet fel tudjuk majd értelmesen használni. Eddig a szerencsefaktor korlátozása.
Van azonban egy kocka, a Veszélykocka. Egy nagy, vérbordó, 12 oldalú dög. 6 oldala üres – ezeknek örülünk –, a többin seb, fagyás, illetve egy fog. Mert ekkor a karakter otthagyja a fogát – hiszen megharapja egy zombi. Nincs apelláta. Nincs még egy esély. Vége.
Ezzel a kockával olyankor dobunk, amikor egy túlélőnk A-ból B-be mozog. Mondjuk bemegy a városba, hogy élelem után kutasson. ínehezen viselem, ha a játékom kimenetelébe nagy beleszólása van egy kockadobásnak, húzásnak, bárminek… De éppen ez az apróság volt az egyik olyan elem, amivel néhány évvel ezelőtt (akkor még angolul) a Dead of Winter belopta magát a szívembe. Ez a végtelen tematikusság. Nem csak hogy súlyt ad a játéknak, hogy az emberélet ennyire törékeny benne (akárcsak a „valóságban”), de végtelenül pontosan simul a témába: ha az ember egy zombiapokalipszis közepén bemerészkedik a város romjai közé, ahol sorvadozó fogaikat az ő agyára fenő eleven hullák grasszálnak mindenfelé...
Nem csak a halottak élednek fel a játékban, hanem – óvatos képzavarral élve – a játék is az asztalunkon. Na persze az agyunkat nem fogja megenni – a szabály ugyanis nem olyan bonyolult, és a hangsúly nem is azon van, hanem a hangulaton.
A játék lényege túlmutat az akciókockákon és a tárgykártyákon, de kicsit még a veszélykockán is: a sava-borsát a válaszútkártyák adják. Minden játékos körének kezdetén a tőle jobbra ülő húz egy ilyen kártyát. A kártyán lesz egy feltétel. Ha az ebben a körben teljesül, a játékos felolvassa a kártya szövegét.
Például, ha a feltétel az, hogy „a játékos mozgatja egy túlélőjét”, és ez teljesül is, akkor a szomszéd egyszer csak: „A sűrű hóesés fehérbe öltözteti a világot, a látótávolság pedig pár méterre csökken. Nyilván ilyenkor kell jönnie egy hóviharnak! Szerencsére nem vagy egyedül, egy alak tűnik fel a viharban, vadul hadonászva küzdi át magát a hófüggönyön. Majd utána egy másik. És még egy. Összerándul a gyomrod, ahogy ráeszmélsz: egy zombihorda közepébe kerültél! […]”
Ezek persze nem csak egyszerű színesítők. Minden kártya választás elé állítja a játékost, alkalmanként az egész csapatot. A döntések sokszor nem csak arról szólnak, hogy egy adott helyzetből hogyan próbáljátok meg kiverekedni magatokat – a morális dilemmák is gyakoriak: befogadunk egy újabb csapat éhező szerencsétlent, amivel a mieinket sodorjuk az éhhalál szélére, vagy hagyjuk őket odakint pusztulni? És hasonló, gyöngéd finomságok. A lapok egy része meg van jelölve korhatáros tartalom miatt. Ezeket a fiatalok vagy gyengébb idegzetűek bevonásával párhuzamosan ildomos visszahelyezni a dobozba.
