Legutóbb épp egy hidegburkolásról szóló játékot dicsértünk (oké, az Azul nem egyszerű hidegburkolásról, hanem a portugál királyi palota azulejókkal való kicsempézéséről szól, de akkor is), de aki azt hiszi, nem lehet elképzelni ennél is békésebb játékot, az téved.

Ez a cikk ugyanis két olyan társasjátékról szól, amelynek főszereplői a fák.

Igen, a magból kikelő, egyre cseperedő, idővel színes lombjaival a fejünk felett szétterülő, és szép erdőket alkotó fákról szólnak, és nem, nem áttételesen, nem fantasys vonalon, mondjuk entekről vagy más életre kelt lényekről. Fákról. Juharfáról. Kék lucfenyőről. Tölgyről. Somfáról. Zsakarandáról. Tűzvirágfáról.

Dögunalmasnak hangzik? Hát ha valamit, azt biztosan megtanították az utóbbi évek új játékai, hogy egy tehetséges játékkészítő bármiről tud élvezetes játékot tervezni, és akkor a szokatlan téma már nem furcsának tűnik, hanem az újdonsága miatt üdítőnek. Pont, mint ez a két társasjáték.

Photosynthesis

A Photosynthesis természetközelisége a békés és megnyugtató alaphangulaton kívül ráadásul ad valami olyan érzést is, amitől legszívesebben megveregetnénk a saját vállunkat, épp úgy, mintha végigcsináltunk volna egy műanyagmentes júliust, vagy legalábbis áttettük volna a szomszéd által kidobott sörösdobozt a kommunálisból a szelektív kukába. Ez a játék azzal az érzéssel jár, hogy mi bizony tettünk valamit a környezetért.

Más kérdés, hogy ez speciel nem igaz, de az illúzió akkor is tökéletes, még tökéletesebb is, mint ha húszéves, dieseles kisteherautóval vinnénk a gondosan szeparált műanyaghulladékot a Tesco mellé a szelektív hulladékgyűjtőbe.

A Photoynthesis ugyanis rendhagyó módon teljesen mentes az emberi jelenléttől: a játékmenetben sehol egyetlen utalás sem történik emberekre, még a történet szintjén sem, mint mondjuk a szintén hasonlóan természetközeli, nagyszerű Fesztávban, amely ugyan fészeképítő, gyümölcsökkel, rovarokkal vagy rágcsálókkal táplálkozó, tojást rakó madarakról szól, de a kerettörténete szerint mi, a játékosok elhivatott madármegfigyelők vagyunk, akik saját kertünkbe próbáljuk csábítani a madarakat jól megpakolt madáretetőnkkel.

A Photosynthesis viszont egy idilli, emberi jelenléttől mentes rengetegről szól, a játéktábla maga az egyre burjánzóbb növényzettel bíró, a játéktér belseje felé egyre javuló minőségű földdel borított erdő, semmilyen más „bábu” nincs, csak magok, kis fák, közepes méretű fák és hatalmas fák, nyerni pedig az nyer, aki elérte, hogy az adott fafajta minél jobb talajon minél több példánya nőjön meg az évtizedek alatt, elérve természetes életciklusa végét.

A neve ellenére olasz tervező, Hjalmar Hach mintha fogadalmat tett volna valamelyik őserdő mélyén megbúvó, négyezer éves fa szelleme előtt egy teliholdas éjszakán térdelve, hogy ő aztán bizonyosan nem fog emberekkel foglalkozni, ha fahusángokkal verik se: még csak nehezítésként vagy akár környezetvédő-aktivistás jajkiáltásként sincs a játékban se egy favágó, se egy felelőtlen túrázó, pláne nem egy fakitermelő vállalat vagy gonosz brazil elnök.