A Beyond Baker Street: Sherlock Holmes árnyékában c. játékban Holmes riválisaiként kell egy borzalmas bűntényt megoldanunk még mielőtt Mr. Holmes ismét learatja a babérokat mindenki előtt.

Egy sokszínű bűntény

A játék maga egy kommunikáció alapú, lapokat-sorrendbe-lerakós játék (ha ismered a Hanabit, ismerős lesz az élmény). Mindenki magától elfelé tart pár lapot, amelyeken bizonyos színekben pompáznak bizonyos számok (pl: piros kettes, kék négyes, stb.). Vagyis a kezükben lévő lapok helyett mindenki csak a többiekét látja. Közösen, kötött módon kommunikálva kell rávenni egymást, hogy lapjainkat a táblán található három helyre megfelelő sorrendben, színekre bontva játsszuk ki. Amint a megfelelő mennyiségű és színű lap lent virít a táblán, megoldottuk a bűntényt!

Azt hihetnénk, hogy amíg nincs egy iszonyúan feledékeny játékos a csoportban, előbb vagy utóbb ki lehetne logikázni, hogy kinek melyik lapot kellene melyik helyre rakni.

A szűkszavú detektívek

Ezzel csak az a gond, hogy amikor egy játékos megszólal, a játék által irányított Sherlock Holmes is egy lépéssel közelebb kerül a megoldáshoz. Ilyenkor egy Holmes formájú bábuval egy rövidke, egyenes pályán kell előre lépkedni, amelynek a vége egyben a játékban való vereséget is szimbolizálja. Röviden: a játékosok csak véges mennyiségű információt oszthatnak meg egymással, mielőtt veszítenének.

Hirtelen minden szó aranyat ér. Elkezd pörögni az agy, hiszen nem várhatunk türelmesen arra, hogy minden játékos megismerje az összes lapját. Mely lapok a nélkülözhetetlenek? Hogyan lehet rávenni a másik játékost egy lap kijátszására anélkül, hogy két egész kört elpazarolnánk a színének és számának az elmagyarázására? Végül is három helyre kell a megfelelő lapokat kijátszani (vagyis a „bűntényt megoldani”). Vajon van-e olyan állítás amely nem csak, hogy segít valakinek egy lap lerakásában, de meg is akadályozza, hogy később hibázzon?

Hiszen még szép, hogy a játék bünteti azt, ha hibás lap kerül a táblára. Ha a csapat hibázott, vagy közösen úgy döntenek, hogy egy bűnrészt lehetetlen lenne a kezükben található lapokkal sikeresen teljesíteni (pl: 12 összértékű kék lap kéne, de csak egyetlen kék kártya található a játékosok kezében), a hibás bűnrészeket – valamint a már melléjük lerakott lapokat – ki kell dobni, és így Sherlock még egy lépéssel közelebb kerül a megoldáshoz, vagyis a mi vereségünkhöz. Ezek után egy teljesen új bűnrészt, vagyis játékcélt kell felcsapni és bizony megeshet, hogy teljesen másfajta kártyák kellenek hozzá, szóval az eddig kínkeservesen összegyűjtött információ nagy része is mehet a levesbe. Amennyiben a játékosok kifogynak felcsapható bűnrészekből, szintúgy veszítenek.

Végül, a kidobott lapok összértéke se emelkedhet a 20 fölé, különben a játékosok, bizony, megint csak elvesztik a játszmát.

Ez eddig mind csodálatos. Egy jó kooperatív játékhoz híven sokfajta módon veszíthet a csapat, és végtelenül izgalmas tud lenni, ahogyan egy egyszerű kijelentés sorai között kell olvasni, mivel már csak két kérdést lehet feltenni, mielőtt Sherlock diadalmaskodik a csapat felett. Az egész játék egy szórakoztató, közös élmény, amihez jó kommunikációs készség, intuíció és minimális matematikai tudás kell.

Sherlock színűre pingálva

A játék stílusosan ölti magára a Sherlock Holmes-i mítoszt. A dobozból, a szabálykönyvből, sőt, magukból a kártyákból is árad a finom részletekre fordított figyelem. A játék választható „bűnügyei” (ez a játék nehézségi foka) egytől-egyig klasszikus történeteket említenek meg és a játékosok által választható karakterek mintha egy könyvből léptek volna ki.

A karakterek, a bűnügyek nevei, a lapokon található szövegek, az elegánsan megrajzolt képek mind csak egy ízléses tapéta mintázatai a meglepően robusztus játékmotor fölött. De nem csak a külcsín van rendben, a játék persze szórakoztató, a hangulat pörgős és a közös élmény emléke jó ideig a játékosokkal marad.