A játék kezdetén a játékosok között egyformán szétosztjuk a paklit, három lap kivételével, amit félreteszünk. Miután a játékosok megnézték a lapjaikat, egyikük vállalja, hogy ő lesz a didzsu, vagyis a földesúr. Felveszi a maradék lapokat, majd kijátszik a kezéből egy póker kombinációt (bizony, nem feltétlenül egy lapot játszik ki, hanem kijátszhat egy párt is, vagy egy tercet, sort stb.) és ezzel kezdetét veszi a játék.

A kijátszott kombinációt a következő játékos vagy felülüti egy ugyanolyan, de nagyobb értékű kombinációval (pl. egy ászokbol álló tercet egy kettesekbol álló terccel), vagy passzol. A hívás akkor ér véget, ha két egymást követő passz elhangzott, vagyis ha a tőlem balra ülő játékos hívott egy hármas párt, én felülütöttem egy hetes párral, az utánam következő passzolt, akkor a kör visszaért a tőlem balra ülőhöz, aki az én hetes páromat felülüthei egy király párral, amit én egy ász párral (vagy kettes párral...) és így tovább. Ha viszont ő is passzol, akkor a kártyakupac tetején az én lapjaim diszelegnek majd, mikor megint rajtam a sor, vagyis a hívás véget ért. Újra én hívok, kijatszok tehát egy kombinációt a kezemből. 
Ha a didzsunak fogynak el először a lapjai, nyert, és mindkét játékos neki fizet (vagyis duplán nyer), ha viszont valamelyik másik játékos dobálta el előbb a lapjait (azokat a bizonyos tojásokat és káposztákat), akkor a didzsu veszít, mégpedig duplán, ugyanis mindkét játékosnak ki kell, hogy fizesse a partit (ez a koncepció ultisok számára nem lehet idegen.)

 A játéknak persze rengeteg változata ismert, olyan is, amit négyen játszanak. Ezt a változatot vette alapul Urs Hostetter, német játékfejlesztő, aki 91-ben a világra szabadította Tichu című zseniális kartyajátékát.