És hogy mi kell a győzelemhez? Hogy tudjuk, minek, kinek a bőrébe bújva gyűjthetünk pontokat vagy pénzt. De mi van akkor, ha egy idő után lövésünk sincs, kinek a bőrét viseljük?!

Mert miről is szól az Álarcosbál? 12 karakter bőrébe bújhatunk bele… azaz nem bele, hanem az álarca mögé. És ezek a szerepek aztán gazdát is cserélnek. Azaz nem biztos, inkább csak cserélHETnek. Merthogy a játék a következőképpen megy: a játékosok számától függően kiveszünk a 12 karakterből valamennyit, majd miután mindenki kapott egyet, megnézte és lefelé fordítva maga elé rakta, indul a ringlispíl.

Minden játékos előtt ez a három lehetőség áll:
- bejelenti, ki ő (mármint saját maga), és ha nincs, aki kételkedik benne, végrehajthatja a karakteréhez tartozó akciót
- megnézi a kártyáját (ha nem biztos benne, hogy ki ő)
- elveszi egy másik játékos kártyáját, és a sajátjával az asztal alatt kicseréli. Vagy nem cseréli ki. Aztán egyet visszaad a másiknak. És innentől jön a „na ki vagy – na ki vagyok”?

Az első négy játékosnak nincs választása, ők a fenti három lehetőségből mindig a cserélgetőset kell válasszák, hogy kialakuljon a játékosok között a mókás bizonytalanság és bizalmatlanság érzése.

Most értünk a játék legfontosabb lépéséhez: amikor sorra kerül valaki, bepróbálkozhat vele, hogy végrehajtja a karaktere különleges akcióját. Ehhez annyit kell tenni, hogy bejelenti, ő kicsoda. Most a többieken a sor: elfogadják-e, hogy például az illető valóban a püspök, és ezzel engedik, hogy az illető újabb két aranyhoz jusson, vagy valamelyikőjük bejelenti, hogy „nem-nem, a püspök ÉN vagyok”.

Hogy miért tenné ezt? Egyrészt azért, hogy a bejelentő játékos ne jusson hozzá az akciójához, másrészt azért, mert ő tudja… nem, inkább csak sejti, hogy ő maga a püspök.

Merthogy hiába megy az álarc-cserebere, annak sosem az a vége, hogy mindenki tudja magáról, ki is ő, sejtése viszont mindenkinek van… Végső esetben ugyan meg tudod nézni a szereped, de mire megint sorra kerülsz, valaki biztos megpróbálja kicserélni a lapodat – vagy legalábbis úgy tesz. Vagyis marad az, hogy az ember latolgat: „ha Soma volt a király, és Dani cserélt vele, Danival meg Miki, akkor Miki is lehet a király”.

A kivagyiság világa

A poénja a játéknak az, hogy ha nem talál a bejelentő kihívóra, akkor is megkapja az akciót, ha nem ő a bejelentett karakter. Azaz megkockáztathatjuk, hogy bemondunk egy karaktert, és reménykedünk benne, hogy a karakterlap tulajdonosa már elvesztette a fonalat. Teljesen mindegy, mi vagyunk-e a bírók, ha más nem meri bevállalni, hogy ő (is) az, és mindenki passzol, akkor elvehetjük a bíróságról az ott összegyűlt aranyat.

Ha viszont van kihívónk, akkor mindketten (vagy ha több kihívó volt, mindannyian) felcsapjuk a kártyánkat – és viseljük a következményeket! Aki nem a bejelentett karakter álarcát hordozta, büntetést fizet a bíróságon. Ha egyikőjük sem a megjelölt karakter, mindannyian fizetnek. De ha valaki a megnevezett karakter lapját tartja a kezében, megkapja a pénzét – legtöbbször a többi játékos vagyonából. Így még akkor is kasszírozhat az illető, ha nem is ő van soron.