Egyfelől azért, mert a legtöbben úgy emlegették, hogy:

„Ez olyasmi, mint a Splendor, csak sokkal jobb/színesebb/izgalmasabb.”

A Splendor a maga 7,5/10 BGG értékelésével egészen jó játéknak számít, én is nagyon szeretem. Éppen emiatt a figyelmemet már ezzel a felütéssel felhívta magára a Fűszerút.

Másrészt, azért érdekes a Century Fűszerút, mert ez egy játéktrilógiának az első része. A tervek szerint Century sorozatba tartozó játékok egyenként és keverve is megállják majd a helyüket. A játékok egyenként egy-egy századot ölelnek fel, de a témája mindnek különböző. Az első részben 15. századi karavánvezetőket alakíthatunk.

Akárcsak a divat világában, bizony itt is nehéz új dologgal előállni, de a Fűszerút körítése megindította a gémerek fantáziáját. A szerző nevét – véssétek be jól az agyatokba – Emerson Matsuuchi – reményeim szerint legalább háromszorosan fogjuk áldani a Century trilógiáért, ha abból indulunk ki, hogy a Fűszerutat mennyire jól kifőzte.

Mert ez bizony f-i-n-o-m lett.

Mindent a szemnek

Értékelem a szép játékokat, rendesen oda tudok lenni a grafikáért, de főképpen a belbecs érdekel (nem véletlenül imádom a Castles of Burgundyt is), viszont a Fűszerút mellett nehéz csak úgy elmenni.

Nagy dobozos játék, abból is a kompakt, téglalap alakú, kisebb dobozos verzió, gyönyörű borítóképpel. A doboz gerincén, ott a sejtelmes Folytatjuk… felirat is. A dobozba került egy kiválóan használható inzert, kivehető (!) tálkákkal a fűszereknek. Mindennek megvan a helye, egyetlen szépséghibája van csak, a mániákus bugyizók bekártyavédőzve már nem tudják a helyére süllyeszteni a kártyákat. Egy fakk rejtélyes módon üres marad a bontogatás után – drága Emerson, csak nem ide kerül valami komponens a következő dobozból?.

A pénzérmék ténylegesen fémből vannak, jól megkülönböztethetőek, nehezek, szépek.

A kártyák jó minőségűek, fényesek, a rajtuk használt ikonrendszer megértése adja magát. Az illusztrációk Fernanda Suárez munkái, aki már bizonyított a Dead of Winternél és az Ashesnél is, de most egy újabb stílusban alkotott maradandót.

A magyar kiadás a playmatet nem tartalmazza, ez csak az eredeti játékot előrendelőknek járt – amit egy kissé sajnálok, mert nagyon szép darab az is.

Úton

A Fűszerút 2-5 játékossal játszható, már két játékossal is nagyon jól működik, három fő esetén mutatja meg az igazi arcát, néggyel-öttel pedig élvezetes (de elég nehezen követhető a lapjárás).

Az előkészítés elég egyszerű:

Minden játékos kap egy kártyát, amin a fűszereit tarthatja, maximum 10 darabot, és a játékosszámtól függően teszünk rá fűszereket.

A kereskedőkártyákból (lila hátlappal) a kezdőkártyákat (típusonként egyet-egyet) kiosztunk a játékosoknak, a felesleges kezdőkártyákat visszatesszük a dobozba, a pakliból hatot felcspaunk, a többi húzópaklit képezi. A pontkártyákból ötöt kell kiteríteni, a maradék a húzópakli, az első két kártya fölé pedig a játékosszámtól függően érmék kerülnek.

A tálakat fűszerestül felsorakoztatjuk: kurkuma, sáfrány, kardamom és fahéj – szigorúan ebben a sorrendben, érték szerint.

A játékosok minden fordulóban négy akció közül választhatnak egyet, a lehetőségek a következőek:

• Egy akciókártya kijátszása kézből
• Egy kereskedőkártya felhúzása
• Egy pontkártya teljesítése és felvétele
• Az eddig kijátszott lapok felvétele

Győzelmi pont jár a pontkártyákért, a fémpénzekért, illetve a legolcsóbb fűszeren kívül a többi fajtáért a játék végén.

A pontkártyákat abban az esetben lehet felvenni, ha a rajtuk lévő feltétel teljesül, vagyis a karavánkártyánkon megvan az a típusú és mennyiségű fűszer, amit a kártya megkíván. Ekkor be kell fizetni az árat és a kártyát képpel lefelé magunk elé tesszük. Érmére úgy tehetünk szert, hogy egy olyan pontkártyát teljesítünk, ami felett az érmék tartózkodnak.

Itt akad egy érdekes stratégiai pontja a Fűszerútnak, hiszen eddig csak az derült ki, hogy a Splendorhoz hasonlóan össze kell gyűjteni a megfelelő „nyersanyagot” egy kártya felvételéhez (bár a Splendorban akad olyan, ami a miénk is marad, nem kell minden becsengetni) – tehát:

Az arany érmék hármat, az ezüstök egy pontot érnek – a lehetőségek a következők:

• Érmés „küldetést” választani, hogy többet hozzon a konyhára és nem hagyni, hogy mások besöpörjék őket.
• Nagyobb értékű kártyákra hajtani, attól függetlenül, hogy van-e rajta érme, vagy nincsen.
• Szemünket düllesztve figyelni és agyat égetve kitalálni, hogy mire gyűjt a másik és megvárni míg becsorog a pontkártya az érmék alá.

Ugyanis, ha bármelyik pontkártya teljesül, a sor előrébb csúszik eggyel, emiatt a sorozat a játék folyamán végig mozgásban van.

Viszont ahhoz, hogy minél hamarabb összegyűljenek a megfelelő fűszerek, jó kereskedőkártyákra van szükség. A sor elején lévő első kártya díjmentesen felhúzható, minden távolabb eső kártyáért egy fűszernyi adót kell fizetnünk, az, hogy milyen fűszert teszünk rá, az tetszőleges.

Ha valaki egy olyan kártyát választ, amin már van egy vagy több fűszerkocka, az a kártyával együtt bekerül a készletébe.

A kereskedőkártyáknak három típusa van: termelés, fejlesztés, és csere. A termelés kártya kijátszás után ad egy vagy több rajta szereplő fűszerkockát. A fejlesztéskártyával egy fűszert eggyel magasabb értékűre válthatunk be, és tehetjük ezt annyiszor, ahány kocka szerepel a kártyán. A fejlesztés szétosztható több kocka között, és nem muszáj az összes lehetőséget kihasználni, amit nyújt.

A cserekártyákkal a tárolónkban lévő fűszert vagy fűszereket cserélhetjük be más fűszerre vagy fűszerekre. Ez a fajta váltás mindig jobb feltételekkel teljesül, mint a sima fejlesztés.

A karavánkártyánk limitje 10 kocka, ha a forduló végén ennél több van, azt tetszés szerint vissza kell tenni a közösbe.

A játék egészen addig folyik, amíg valaki megszerzi az ötödik (2-3 játékos esetén hatodik) pontkártyáját, ekkor az éppen futó forduló még lemegy, de a játékot „befejező” játékosnak már nincs több köre.

Az esszencia

Hogy jobb-e mint a Splendor?

Nekem jobban fekszik, ez talán annak tudható be, hogy imádok többfelé figyelni játék közben, és a taktika mellett szeretek érzésre is játszani. A Fűszerút színesebb és változatosabb, mint a Splendor. Habár itt sincs a játékosok között közvetlen interakció, mégis jobban átjön az együtt játszunk élmény. A Splendorban sokkal könnyebben kiszúrhatunk a többiekkel, és kívánja is a játékmenet, hogy időnként felhúzzunk egy-egy kártyát, csak azért, hogy felmenjen a másikban a pumpa.

Itt is előfordul, hogy ugyanazért a kártyáért megy a küzdelem, de a nyersanyag váltogatása rengeteg lehetőséget rejt magában. A játék ízét és gerincét a kereskedőkártyák adják, ezekből építhetjük meg a paklinkat a játék során. Jól működik, ha oda-vissza tudunk jól váltani egyes fűszerek között, így rövid idő alatt válthatunk taktikát, ha valaki más elviszi az általunk is kinézett pontkártyát. Mivel bármennyi kereskedőkártya lehet a kezünkben, így érdemes felvenni olyan kártyákat is, amelyek pillanatnyilag nem szükségszerűek, de van rajtuk pár fűszerkocka (később akár jól is jöhetnek).

A fordulókat akkor lehet igazán kihasználni, ha minél kevesebbszer élünk a pihenés passzióvalakcióval.

Verdikt

A Fűszerút játékmenete és témája a kereskedőkártyák kijátszásában fonódik össze. Valóban kell az átváltásokhoz, haszonkereséshez némi kereskedelmi furmány. Itt a téma egészen jól átjön, főleg, ha a játék alatt nem sárga, piros, zöld, barna kockáknak nevezzük a fűszereket.

Rengeteget kell számolgatni benne, amivel rendesen le lehet égetni az agyat, ez pedig egyenes út a partikiller holtidőhöz.

Ami különösen tetszik a Fűszerútban az, az hogy a játék végén nehéz megtippelni a nyertes kilétét. Nálunk már az első alkalmak is szoros pontszámokat hoztak, több magabiztos wannabe győztest is köszönthettünk az asztalnál. De nem azért nehéz megtippelni, hogy ki nyer, mert kaotikus a pontrendszer vagy épp a játékmenet (mert hát nem az), csupán azért, mert teljesen eltérő taktikákkal lehet sok pontot szerezni.