A játék elején a fantasy zsáner tipikus sablonkaraktereiként (harcos, varázsló, pap és tolvaj) indulnak el kifosztani a gonosz szörnyektől hemzsegő földalatti kazamatákat. A célunk most is az, hogy az 1. szintű, röhejesen gyenge szörnyekért kapott fegyverek, vértek és bájitalok bónuszaival az egyre brutálisabb rémségektől egyre durvább varázstárgyakat szerezzünk, és eljussunk a 10. szintig. Csakhogy amíg a kártyajátékban ez már a győzelmet jelentette, itt csak a belépő ahhoz, hogy szembenézzünk a 20. szintű Pályavégi Főszörnnyel. Aki lehet egy plutóniumsárkány, de akár egy hóriás is. Ahhoz, hogy lenyomhassuk a rémeket (és persze a különböző átkokkal őket segítő játékostársainkat), minél többet össze kell harácsolnunk az olyan vicces nevű varázstárgyakból, mint A Siklás Nyuszipapucsa, A Seggberúgás Csizmája vagy A Csonkolás Véres Láncfűrésze.

Jópofa újítás a kártyajáték verzióhoz képest, hogy itt már tényleg berúghatjuk a szobák ajtaját (kivéve persze, ha menet közben kiderül, hogy zárva vannak) egy pofás játéktáblán. Ahol természetesen a csapdák, szörnyek és kincseskamrák mellett megtalálhatóak a lapozgatós könyvekből és bugyuta szerepjátékos modulokból kihagyhatatlan helyek is: a bolt, a konyha, a kártyázó őrök szobája, a kínzókamra, és persze a gonosz varázsló titkos laboratóriuma. Steve Jackson (és a fordító) természetesen most is tobzódott a debil humorban: a Trónteremben egy klotyón trónolhatunk, a Testépítő Szaküzletben pedig zsírégetők és tömegnövelők helyett karokat és ujjakat vásárolhatunk, amíg a kézlet tart. A labirintus szobáit ráadásul minden alkalommal random kell egymás mellé pakolgatni, így sosincs két ugyanolyan őrült kaland.